Támogatom

 

A domináns narratíva jellemzően a domináns csoportok narratívája.

Ez az általános megállapítás bizonyosan igaz az izraeli-palesztin konfliktusra a globális északon, amelynek fősodorbeli médiájában azok a narratívák dominálnak, amelyek szerint az izraeliek és a palesztinok közötti viszály oka az iszlám, az arab politikai kultúra és a Nyugatról a Közel-Keletre exportált új antiszemitizmus. Elvétve találkozhatunk csak olyan megközelítéssel, amely a telepes gyarmatosítás, a palesztin önrendelkezés évszázados akadályozása és az etnikai tisztogatás fogalmait középpontba állítva vizsgálják a konfliktust. Holott a torzító leegyszerűsítések elkerüléséhez elengedhetetlen a – mind időben, mind szempontrendszerében – kellően tág keretezés. Ilyen perspektívát kínál Ilan Pappe izraeli történész könyve.

 

Az izraeli-palesztin konfliktus történetének legsötétebb fejezetéről, a 2023. október 7-én kezdődött szakaszról csak úgy alkothatunk torzítatlan képet, ha megvizsgáljuk, mi vezetett el a Hamász al-Aksza áradat hadműveletéhez.

„Amikor António Guterres ENSZ-főtitkár elítélte a Hamász által elkövetett rémtetteket, emlékeztette a világot, hogy az 1967-es hatnapos háborúban aratott izraeli győzelem óta »ötvenhat éve fojtogató elnyomás alatt« élnek a palesztinok”

– írja könyve elején Pappe, majd azt is kiemeli, hogy ezután izraeli tisztviselők Guterres lemondását követelték, azt hangoztatva, hogy Guterres „támogatja a Hamászt”. A közelmúltban hasonló lejárató kampány indult Francesca Albanese, az ENSZ Emberi Jogi Tanácsának különmegbízottja ellen is. Pappe elegánsan és meggyőzően megy elébe a hasonló vádaknak:

„Az Izraelbe október 7-én betörő Hamász-harcosok zöme olyan fiatal volt, aki az Izrael által rájuk szórt bombáktól tanulta meg az erőszak nyelvét. Ez nem mentség arra, amit tettek. De nem lehetünk bizonyosak benne, hogy ha mi magunk éltük volna át ugyanazt a traumát, és nem látnánk semmiféle megoldást körvonalazódni, sokkal jobban reagálnánk.”

---

A konfliktus gyökerei jóval Izrael állam 1948-as megalakulása előttre nyúlnak vissza: a tizenkilencedik század végére, a cionizmus megszületésének és az első cionista telepesek Palesztinába érkezésének idejére. Pappe ezért itt kezdi történeti áttekintését – és a tizenkilencedik század végi Palesztina bemutatásával rögtön meg is cáfolja azt az elképzelést, hogy az Oszmán Birodalom uralma alatt álló terület kietlen pusztaság, „nép nélküli föld” lett volna, míg meg nem érkezett a „föld nélküli nép”, amely aztán „virágba borította a sivatagot”.

Pappe nagy hangsúlyt fordít a nagyhatalmak – előbb Nagy-Britannia, majd a második világháború után az Egyesült Államok – szerepére. Mint kiemeli, a múlt század húszas éveiben a Palesztin Mandátumterület brit főbiztosa

„megkönnyítette a cionisták számára jövőbeli államuk infrastruktúrájának kiépítését, miközben a palesztin ügyek kezelése továbbra is a britek ellenőrzése alatt maradt”,

és ez lényegében a következő évtizedekben sem változott. Hiába hirdeti a második világháború utáni világrend meghatározó dokumentuma, az ENSZ Alapokmánya „a népeket megillető egyenjogúság és önrendelkezési jog” elvét,

„[m]íg az arab világ nagy része a huszadik században felszabadult a gyarmati protektorátusok, illetve az imperialista hatalmak közvetlen uralma alól, az önrendelkezés és a dekolonizáció palesztin követelése mindmáig nem teljesült. A globális hatalmi viszonyok és a regionális érdekek így diktálták.”

---

 

Ilan Pappe több mint húsz könyv szerzője. 2006-ban megjelent – és mára klasszikussá vált – The Ethnic Cleansing of Palestine (Palesztina etnikai megtisztítása) című műve a titkosítás alól feloldott levéltári anyagok, köztük a legmagasabb szintű politikai és katonai vezetők naplói alapján rekonstruálja az etnikai tisztogatás mestertervének, a D-tervnek a keletkezését – majd végrehajtását. Az angolul olvasók számára nagyon ajánlom a mű elolvasását – ugyanakkor ennek a jelen könyvben szereplő, egyfejezetes összefoglalása is világos áttekintést ad. Bár az etnikai tisztogatás legintenzívebben 1948-ban – az Izrael állam kikiáltását megelőző és azt követő hónapokban – zajlott, kezdete az 1920-as évek második felére tehető. A könyv ezen időszakkal foglalkozó fejezete világosan mutatja be a telepes gyarmatosítás mibenlétét:

„A klasszikus gyarmatosításban a gyarmatokat a gyarmatosító országból (»anyaországból«) irányítják – mint Nagy-Britannia Indiát vagy Portugália az afrikai gyarmatait. A cél: hű gyarmati alattvalókat faragni az őslakos lakosságból. A gyarmatosítók soha nem törekednek arra, hogy számszerűleg meghatározó többségbe kerüljenek a gyarmat népességében. A telepes gyarmatosításban a gyarmatosító célja az őslakos társadalom teljes lecserélése a gyarmatosító társadalmára. A telepesek gyakran saját anyaországaik kivetettjei – Észak-Amerikát végül is az Európában zajló vallási üldöztetések elől menekülő emberek gyarmatosították. A telepes gyarmatosítók olyan hazát próbálnak építeni, amely szívesen látja őket. A birodalmi hatalmak számára pedig lehetővé teszik befolyási övezeteik kiterjesztését, minthogy messzi földeken hoznak létre baráti rezsimeket.

A gond az, hogy ezek a földek sohasem üresek. A gyarmatosítók mindenáron a saját kultúrájukat és társadalmi rendszerüket igyekeznek ráerőltetni a tőlük oly nyilvánvalóan különböző bennszülött lakosságra – ezért akadályt látnak bennük, amelyet fel kell számolni. Ez azonban soha nem lehetséges brutális fellépés nélkül. Ausztráliában például a brit telepes gyarmatosítás 140 éve során legalább 270 mészárlást követtek el az őslakosok ellen – a fegyveres viszályokon és a rengeteg emberéletet követelő járványokon túl. A folyamat azonban nem csupán a nyers erő alkalmazásából áll. A telepesek eltörlik az őslakos társadalmak történelmét; a történetírás onnantól kezdve az első telepes gyarmatosítók érkezésével kezdődik. A régi szokások eltűnnek; az őslakosok ételeit a telepesek kisajátítják. Egyszerűen fogalmazva: a föld nem üres, ezért a telepesek kiürítik.”

A folyamat elindításában kulcsszerepet játszott a földtulajdonviszonyok megváltozása az 1920-as években, amely megnyitotta az utat a cionista telepesek földvásárlásai előtt Palesztinában. A részletek ismeretében mélyebben megérthetjük a ma – vagyis mintegy száz évvel később – Ciszjordániában zajló hasonló folyamatokat: idén februárban az izraeli kormány új intézkedések sorát hozta, amelyek megkönnyítik a földvásárlást az izraeli zsidók számára a megszállt Ciszjordániában – miközben Izraelben az állam lakosságának több mint 20%-át kitevő palesztinok általában nem vásárolhatnak földet.

Ha az évszázados konfliktust a telepes gyarmatosítás fogalma felől közelítjük meg, a konfliktus rendezésének perspektíváit is világosan látjuk:

„A telepes gyarmatosítás néhai kiváló kutatója, Patrick Wolfe ausztrál tudós a telepesek őslakosokkal szembeni hozzáállását „a felszámolás logikájaként” jellemezte. Úgy érvelt: mindaddig, amíg a felszámolás mindenre kiterjedően meg nem valósul, a telepes gyarmatosító projekt annak beteljesítésére fog törekedni. Másként fogalmazva: amíg Izrael kitart telepes gyarmatosító ethosza mellett, addig soha nem fog békésen együtt élni a palesztinokkal.”

Ezt a friss helyszíni beszámolók is alátámasztják. És minden elemzés, amely ezt a szempontot figyelmen kívül hagyja, óhatatlanul vakvágányra fut.

Ilan Pappe könyve 2024-ben jelent meg. Kérésünkre vállalta, hogy új előszót ír a magyar kiadáshoz, amelyben nemcsak az elmúlt időszak eseményeire reflektál, hanem a Netanjahu-kormány mellett kiálló – és ennek nyomatékosításaként a Nemzetközi Büntetőbíróságból is kilépő – Orbán-kormány politikájáról is szót ejt.

„Nagy öröm számomra, hogy könyvemet a magyar olvasók figyelmébe ajánlhatom. A magyar állam az új évezredben mindeddig szilárdan Izrael oldalán állt; 2025 áprilisában Orbán fogadta Netanjahut, és biztosította az izraeli miniszterelnököt Magyarország kiállásáról »Izrael szuverenitása, önvédelemhez való joga és az izraeli emberek biztonsága mellett« – anélkül, hogy egyetlen együttérző szót ejtett volna a Gázában megölt több tízezer palesztin emberről. Ez a szövetség – ahogy Európában másutt is – részben a holokauszt borzalmai iránti bűntudatban gyökerezik. Ugyanakkor nem szabad alábecsülnünk, milyen veszélyes kombinációt eredményez, ha ehhez hozzájön még az iszlámellenesség és a fehér felsőbbrendűség is.

Bár a magyar civil társadalom egyes elemei figyelemreméltó szolidaritással álltak ki a palesztin emberek – mindenekelőtt a gázai népirtás áldozatai – mellett, a politikai rendszer és a fősodorbeli média láthatóan teljes közönnyel viszonyult a kibontakozó humanitárius katasztrófához. Ehhez a közönyhöz – amely esetenként megütötte a népirtásban való bűnrészesség szintjét – a történelem ismeretének hiánya vagy a valóság szándékos tagadása is párosult. Remélem, könyvem segít tisztázni a tényeket, és bemutatni a médiatudósítások által figyelmen kívül hagyott történelmi kontextust.”

---

„Aki uralja a múltat, az uralja a jövőt is; aki uralja a jelent, az uralja a múltat is” – írta Orwell 1984 című művében.

Az évszázados izraeli-palesztin konfliktusban hosszú ideje a nyugati hatalmak támogatását élvező Izrael uralja a jelent – a hadszíntéren is és a narratívák terén is. Az 1948-as etnikai tisztogatás palesztin falvak százait törölte el a föld színéről, majd következett a falvak emlékének eltörlése – vagyis a múlt torzítása.

A múlt és a jelen eltorzítása által palástolt igazságtalanságokkal való számvetés kiindulópontja csakis a konfliktus olyan keretezése lehet, amely figyelembe veszi a hozzá köthető összes releváns folyamatot. Amelyből nincsenek kizárva a telepes gyarmatosítás, a palesztin identitás és önrendelkezés, az apartheid állam, az etnikai tisztogatás, a népirtás szempontjai. E szempontok félresöprése – kezdve Golda Meir izraeli miniszterelnök elhíresült 1972-es mondásával, amely szerint „nincs olyan, hogy palesztin nép” –a valóság tagadása, de legalábbis kényelmes redukálása, amely az érvek cáfolata helyett azok kizárását, hangoztatóik elhallgattatását célozza. Pappe nem ezt az utat választja:

„Ha együtt tekintjük ezeket a folyamatokat: a palesztinok Izrael általi dehumanizálását, a palesztinok kitartó, szívós ellenállását, Izrael elszigetelődését és totális függését a nem demokratikus rezsimek és multinacionális vállalatok uralta világrendtől, akkor felmérhetjük, hogy várhatóan mit hoz a jövő. Rövid távon: a könyvben vázolt konfliktus folytatódni fog a hatalmi viszonyok bármiféle lényegi változása nélkül. Remélem, ez a szakasz nem húzódik el, mert a konfliktus palesztin áldozatainak száma napról napra nő. Hosszú távon azonban egyetlen ilyen sötét korszak sem tart örökké. A regionális vagy globális erőviszonyok bármilyen lehetséges megváltozásából kipattanhat az a szikra, amely egy másféle korszak beköszöntét hozza el – amelyben a megbékélés és a múltbeli bűnök jóvátételének fájdalmas folyamata végül békét, igazságot és jólétet hozhat Palesztinának és minden lakójának.”