Bár a Függetlenségi nyilatkozat harcias retorikával kimondta, hogy minden „ember” „egyenlő”, és „elidegeníthetetlen jogokkal” rendelkezik, az új szabadságok nem vonatkoztak mindenkire.
A polgári utasszállító repülőgép fedélzetén tartózkodó 290 személyből senki sem élte túl a szerencsétlenséget. Az USA Haditengerészete ezután hazugságok egész sorával igyekezett hárítani a felelősségét.
Az USA negyedmillió civil életét követelő, kegyetlen hadjáratot követően vette át az ellenőrzést a frissen függetlenné vált köztársaság felett.
Az erőszakba torkolló tüntetések nyomán a kormány leállította a rézgyár építését, majd a letartóztatottak túlnyomó többségét szabadon engedte.
A dolgozók a kifizetetlen béreket követelték, és a tervezett elbocsátások ellen tiltakoztak. Négy nap elteltével a főnökök meghátráltak, beleegyeztek a hátralékok kifizetésébe, és visszaléptek az elbocsátásoktól.
Henry Clay Frick üzemvezető először kizárta, majd július 2-án elbocsátotta a szakszervezeti tagsággal rendelkező munkásokat. A szakképzetlen, szakszervezeti tagsággal nem rendelkező munkások tiltakozásként beszüntették a munkát.
A lázadás akkor kezdődött, amikor a New York-i rendőrség a melegbárok bezárását célzó politikájának részeként razziát tartott a jelentős részben szegény és munkásosztálybeli LMBT+ vendégkörrel rendelkező Stonewall Innben.
Az USA egyik első, több rasszt átfogó szakszervezeteként az IWW azt szorgalmazta, hogy az összes munkás egyetlen nagy szakszervezetben egyesüljön, és úgy vegye át a társadalom ellenőrzését.
Másnap a Staley kizárta az üzemből közel nyolcszáz termelő munkását; így próbálta rájuk kényszeríteni a nyolcról tizenkét órás műszakra való átállást. Ezzel óriási harc vette kezdetét, amely csak 1995 decemberében ért véget,
A francia hadsereg a lázadást decemberre verte le, miután a kanak lakosság 5 százalékát megölték, számos törzsfőnököt tárgyalás nélkül kivégeztek, és számos törzset más szigetekre deportáltak.