A franciaországi dokkmunkások lezárták Marseille, Sète, Nizza, Port-de-Bouc, Port-Saint-Louis, Port-Vendres és Toulon kikötőit, hogy megakadályozzák az Indokínába szánt rakományok elindítását.
Nyolcezer – többségében Oroszországból érkezett zsidó bevándorló – munkás sztrájkbizottságot választott, és beszüntette a munkát.
Több száz felfegyverzett rendőr és lovasrendőr támadt a munkahelyükről kizárt vancouveri dokkmunkások és támogatóik mintegy ezer fős tömegére.
A sztrájk szervezője, a Világ Ipari Munkásainak 8. helyi szervezete az első világháború idején az USA rassz és etnikum tekintetében leginkább integrált helyi szakszervezete volt.
Az 1917 óta tomboló súlyos élelmiszerhiány miatt a dokkmunkások megtagadták az Angliába szánt élelmiszerek berakodását.
Ramsay MacDonald munkáspárti miniszterelnök a szükségállapotról szóló törvényre hivatkozva teljes erővel lesújtott a sztrájkolókra – de a munkások kitartottak.
A kormány a munkáltatókat támogatta: szükségállapoti jogszabályokat vezettek be, kivezényelték a hadsereget és a haditengerészetet, hogy a katonák sztrájktörőkként dolgozzanak.
A szigetcsoport fölött uralkodó gyarmati hatalom, Nagy-Britannia jatonái nyolcvankét embert letartóztattak, négy főszervezőt pedig kitoloncoltak. A kormány szigorú törvényeket vezetett be a sztrájkok és tiltakozások felszámolására.
Két héttel később már 130 ezren sztrájkoltak, a dokkmunkások feleségei pedig lakbérsztrájkot szerveztek a munkabeszüntetés idejére.
Augusztus 1-jén kétszáz munkás gyűlt össze a hawaii Hilóban, hogy tiltakozzon egy gőzhajó kikötése ellen. A rendőrség a munkásokra támadt és lőni kezdett. A jelenlévők negyede megsebesült.