Abdul-Huszein Szardari iráni muszlim diplomata levelet írt a Vichy-kormány tisztviselőinek, hogy meggyőzze őket: a Közép-Ázsiából származó zsidókat (jugutik) technikailag nem minősítik zsidónak a náci faji törvények. 1943-ban érveit elfogadták a nácik.
A kétszázezer bányász munkabeszüntetéssel támogatta a felügyelő alkalmazottak kollektív tárgyalásokra vonatkozó követelését.
A bejelentés hatalmas felháborodást váltott ki; ennek nyomán néhány japán bürokratát amerikaiakra cseréltek le, de a leváltott japán tisztviselőket tanácsadóként továbbra is alkalmazták.
Miután a megszálló német megszüntette a dolgozók tejadagját, két nap alatt mintegy ötven munkahelyen 20–25 ezer munkás lépett sztrájkba. A nácik válaszul statáriumot hirdettek.
A lengyelországi Gdańsk postahivatalának ötvenhat dolgozója 15 órán át feltartotta a náci előrenyomulást. Mivel nem voltak katonák, a haditörvényszék banditaként ítélte el és kivégeztette őket.
A várost visszafoglaló Szabad Francia egységen előzetesen etnikai tisztogatást hajtottak végre: eltávolították a fekete katonákat, mivel az USA és az Egyesült Királyság katonai parancsnokai csak ezzel a feltétellel voltak hajlandók engedélyezni a franciáknak a város felszabadítását.
Az USA számos magas rangú katonatisztje megerősítette, hogy a bombázás szükségtelen volt Japán legyőzéséhez. Azonban a második világháború végén az USA figyelmeztetést akart küldeni a keleti blokkbeli „szövetségeseinek”.
„A nők harcoltak a leghevesebben”, mivel „fiatalabbak és erősebbek” voltak a többi fogvatartottnál, és „védték a gyerekeiket”. A túlerővel szemben azonban elkerülhetetlenül alulmaradtak, és mindannyiukat gázkamrákban gyilkolták meg.
A csoportot négy évvel korábban alakították meg zsidó exkatonák, akik a második világháborúból hazatérve látták, hogy a fasiszták nyíltan szerveződni kezdenek az Egyesült Királyságban.
A sztrájk addig tartott, amíg a Gestapo le nem tartóztatott tizenötezer munkást – nem sokkal később azonban Marseille-t felszabadították.