A rendőrség nem bírt a rossz munkakörülmények és az emelkedő megélhetési költségek ellen fellázadó munkásokkal, ezért a gazdagok „fehér gárdát” alakítottak, és megkezdték a munkások lemészárlását.
Bár a nők követeléseit nem teljesítették, a sztrájk országos figyelmet kapott. 1848. július 4-én, a függetlenség napján a pennsylvaniai törvényhozás elfogadta a tízórás munkanapról szóló törvényt.
A Luzerne megyei seriff szervezte rendőrkülönítmény Lattimer közelében 19 fegyvertelen, sztrájkoló szénbányászt és bányamunkást megölt, 36-ot pedig megsebesített, miután nem voltak hajlandók szétoszlani.
Ezernégyszáz nő és lány szüntette be a munkát, szolidárisan kiállva az egyik dolgozó mellett, akit azért bocsátottak el, mert bírálta az üzemben uralkodó szörnyű körülményeket.
A sztrájkolókat a közösség a pénzadományokon kívül is sokféleképpen segítette: orvosok ingyenes klinikát nyitottak a sztrájkolók családjainak, az üvegesek pedig megtagadták a zavargások során betört ablakok kijavítását.
A munkabeszüntetést kezdeményező tanárok Facebook-csoportokban szerveződtek, szembeszegülve a törvénnyel és saját szakszervezeteik utasításaival. Tiltakozásuk sikerrel zárult.
A jobb bért és jobb munkakörülményeket követelő munkások a hadsereg megérkezése után követeléseik teljesítéséért cserébe letették a fegyvert és elengedték túszaikat – az elkövetkező hónapokban azonban 1500-ukat gyilkolták meg a katonák.