A libanoni hadsereg öt férfit és egy nőt ölt meg, és több tucat személyt megsebesített a magas üzemanyagárak és a magas megélhetési költségek ellen szervezett tüntetésen.
A sztrájkoló munkások hónapokig tartó ádáz harca a rendőrök és privát őrök által védett sztrájktörőkkel az USA huszadik századi történelmének egyik központi munkaügyi vitája lett.
A sztrájkolók – akiknek mintegy fele afrikai amerikai volt – csatlakoztak a Világ Ipari Munkásai szakszervezethez. Ez lett az egyik első példa a több rasszt átfogó, hatékony szakszervezeti mozgalomra az Egyesült Államokban.
1928 májusában tizenegy sztrájkoló munkást öltek az argentínai Rosarióban. Ennek ellenére a sztrájkok és a tüntetések folytatódtak a városban, és az elkövetkező év folyamán egyre nagyobb méreteket öltöttek.
A sztrájkot a Világ Ipari Munkásai (Industrial Workers of the World, IWW) szakszervezet szervezte, és a sztrájk csúcspontján több mint hatezer dolgozó tagadta meg a munkát.
Miután a fekete és ázsiai munkásokat kizárták a városi buszokon dolgozók köréből, a karib-térségbeli migráns munkások bojkottot hirdettek.
A sztrájkolók a nem megfelelő mentőcsónakok miatt tiltakoztak. A vezetőség sztrájktörőket vetett be, emiatt 54 matróz elhagyta a hajót, így az indulást el kellett halasztani.
A sztrájkoló bányászok táborának kiürítésére kivezényelt nemzeti gárdisták géppuskákkal tüzet nyitottak a bányászokra és családtagjaikra, majd az éjszaka folyamán felgyújtották a sátrakat. Huszonhat embert öltek meg; a legfiatalabb áldozat három hónapos volt.
A sztrájkra agitálást tiltó bírósági végzések és a McDonald’s próbálkozásai ellenére a tiltakozók hat hónapig kitartottak, és 24 százalékos béremelést sikerült kivívniuk.
A munkabeszüntetést kezdeményező tanárok Facebook-csoportokban szerveződtek, szembeszegülve a törvénnyel és saját szakszervezeteik utasításaival. Tiltakozásuk sikerrel zárult.