Áprilisban a bányászközösség átvette az irányítást a város fölött, és visszaverte a rendőröket. A hatóságok amnesztiát ígértek a tiltakozóknak, cserébe azért, hogy a munkások leteszik a fegyvert.
Hatvanöt bánya állt le több mint egy évre, de végül a 16 halálos áldozatot követelő rendőri erőszak és a nélkülözés meghátrálásra nem kényszerítette a sztrájkolókat.
A szénbányászok elfogadták a 35 százalékos béremelési ajánlatot. A munkások hatalmas győzelme megbuktatta a konzervatív kormányt.
A Szakszervezetek Kongresszusa (TUC) először általános sztrájkot hirdetett a bányászok támogatására, majd a sztrájk sikere ellenére megijedt, és anélkül fújta le, hogy bármilyen engedményt sikerült volna kicsikarni.
A kétszázezer bányász munkabeszüntetéssel támogatta a felügyelő alkalmazottak kollektív tárgyalásokra vonatkozó követelését.
A Luzerne megyei seriff szervezte rendőrkülönítmény Lattimer közelében 19 fegyvertelen, sztrájkoló szénbányászt és bányamunkást megölt, 36-ot pedig megsebesített, miután nem voltak hajlandók szétoszlani.
A kanawhai szénmezőkön dolgozó négyezer bányász azt követően indult a Virginia állambeli Logan megyébe, hogy tudomásukra jutott: a bányaőrök nőket és gyermekeket vertek és öltek meg.
Másnap a Staley kizárta az üzemből közel nyolcszáz termelő munkását; így próbálta rájuk kényszeríteni a nyolcról tizenkét órás műszakra való átállást. Ezzel óriási harc vette kezdetét, amely csak 1995 decemberében ért véget,
Margaret Thatcher miniszterelnöknek és kormányának feltett szándéka volt, hogy megtöri a munkásszervezetek erejét, és átnyomja a tömeges privatizációt és a szabadpiaci reformokat.
„Mindazt, amit Nyugat-Virginiában tettem… megtettem szerte az Egyesült Államokban. És újra megteszem, amikor kiszabadulok” – mondta a lázadásra való felbujtásért húsz év börtönre ítélt 75 éves munkásmozgalmi aktivista.