Bár a nők követeléseit nem teljesítették, a sztrájk országos figyelmet kapott. 1848. július 4-én, a függetlenség napján a pennsylvaniai törvényhozás elfogadta a tízórás munkanapról szóló törvényt.
A St Mary’s római katolikus iskola tizenkét tanulója sztrájkba hívta diáktársait, hogy tiltakozzanak a testi fenyítés és a túlzott munkaterhelés ellen.
A Taxify, a Little és a Mondo-Ride fuvarmegosztó szolgáltatások sofőrjei is csatlakoztak az Uber sofőrjeihez, akik az előző hónapban határozatlan idejű sztrájkot indítottak, a jutalékok csökkentését követelve.
A Luzerne megyei seriff szervezte rendőrkülönítmény Lattimer közelében 19 fegyvertelen, sztrájkoló szénbányászt és bányamunkást megölt, 36-ot pedig megsebesített, miután nem voltak hajlandók szétoszlani.
Miután a megszálló német megszüntette a dolgozók tejadagját, két nap alatt mintegy ötven munkahelyen 20–25 ezer munkás lépett sztrájkba. A nácik válaszul statáriumot hirdettek.
Két napon belül további 325 ezer dolgozó szüntette be a munkát. Válaszként a hatóságok statáriumot hirdettek.
A fehér munkásokkal egyenlő bért követelő őslakosok kilenc teljes éven át nem álltak munkába, és végül eredeti követeléseiknél többet sikerült elérniük.
A munkások küzdelme és a Nagy-Britannia-szerte tanúsított szolidaritás rákényszerítette a túlnyomórészt fehér szakszervezeti szervezőket, hogy az ázsiai és migráns munkásokat munkatársaknak tekintsék, akikkel együtt kell szerveződniük.
Ezzel párhuzamosan több mint háromszázezer munkás csapott össze a rohamrendőrökkel a városban; ez volt az egyik legnagyobb konfrontáció a munkások és az USA által támogatott diktatúra között.
A dél-afrikai rendőrség a Lonmin brit platinavállalat által működtetett Marikana bánya harmincnégy bányászát mészárolta le, miután azok fizetésemelést követelve vadsztrájkot indítottak.