Több mint ezer ember vesztette életét, amikor a brit katonák a főként szikh zarándokokból álló tömegbe. Ez az incidens vezetett el a következő évben indított együttnemműködési mozgalomhoz.
A dublini Mountjoy börtönben éhségsztrájkoló, függetlenségpárti foglyok támogatására indított általános sztrájk sikerrel járt: a brit kormány két nappal később az összes foglyot szabadon engedte.
A tábort felszabadító amerikai erők köztörvényes bűnözőkként kezelték a meleg és biszexuális férfiakat, valamint a transz nőket, így ők továbbra is rabok maradtak. Az LMBT+ embereket nem ismerték el a holokauszt áldozataiként, és legtöbbjük soha semmiféle kártérítést nem kapott.
„Fekete veszedelem Európában” című cikkében a gyarmatosítást ellenző Edmund Morel a francia hadseregben szolgáló „fekete vadembereket” és „primitív afrikai barbárokat” vádolta nagyszámú német nő megerőszakolásával.
A Jeruzsálem melletti Deir Jaszin palesztin falura támadó cionista félkatonai szervezetek tagjai legalább száz–százötven palesztint öltek meg.
Bhagat Szingh szocialista antikolonialista forradalmár és társa, Batukeshwar Dutt két elnyomó törvényjavaslat ellen tiltakoztak.
A merénylő, Violet Gibson ír arisztokrata békeaktivista Mussolini fejére célzott, de a golyó a diktátor orrát találta el.
A kommün kerületi bizottsága megszavazta, hogy foglalják le a „monarchista uralom e szolgai eszközeit”, és semmisítsék meg őket „egyszer s mindenkorra… a kerület megtisztulása és új szabadságunk megszentelése érdekében”.
A felkelés leverésére a ceyloni kormányerőknek nem csak az egykori gyarmati hatalom, az Egyesült Királyság nyújtott támogatást, hanem az USA, Ausztrália, Egyiptom, India, Pakisztán, Kína, a Szovjetunió és Jugoszlávia is.
A merényletet megelőző években King elképzelései mind radikálisabbá váltak: a rasszizmussal való szembehelyezkedésen túl mindinkább szembefordult az USA imperializmusával és magával a kapitalizmussal is.