Szerzeződésükkel elérték a garantált műszakokat, a béremelést, az egyirányú tükrök eltávolítását, a rasszista időbeosztás eltörlését, valamint védelmet biztosítottak az önkényes fegyelmezés és elbocsátás ellen.
Először az African Wharfage Company dolgozói léptek sztrájkba, majd a brit gyarmati hatóságok által alkalmazott megfélemlítés nyomán sok munkás melléjük állt.
Az alacsony bérek és a hosszú munkaidő ellen tiltakozó – többségükben nő és gyermek – munkásoknak sikerült kiharcolniuk a legfeljebb 60 órás munkahetet.
Több tízezer gyári munkás csatlakozott a sztrájkhoz, és ennek nyomán az ipar leállt. A kormány statáriumot hirdetett, de nem sikerült megtörnie a munkásokat.
A résztvevők annak a 152 afrikai önkormányzati munkásnak a bebörtönzése ellen tiltakoztak, akik a napi egyshillinges béremelésért léptek korábban sztrájkba.
A sztrájk szervezője, a Világ Ipari Munkásainak 8. helyi szervezete az első világháború idején az USA rassz és etnikum tekintetében leginkább integrált helyi szakszervezete volt.
Mintegy százezer eltökélt munkás sztrájkolt, a szakszervezeti vezetők mégis az ismételt munkába állást rendelték el.
A Saab-Scania-autógyárból induló sztrájk húsz másik gyárra terjedt át, így 45 ezer munkás követelte a bérek emelését – sikeresen.
Az országszerte zajló sztrájkok 8%-os béremelésre kényszerítték a hatóságokat. Hamarosan több száz munkást letartóztattak, és sokakat koncentrációs táborokba küldtek.
Áprilisban a bányászközösség átvette az irányítást a város fölött, és visszaverte a rendőröket. A hatóságok amnesztiát ígértek a tiltakozóknak, cserébe azért, hogy a munkások leteszik a fegyvert.