A kormányzati feljegyzések tanúsága szerint a deportálás igazi kiváltó oka az volt, hogy az önkormányzatok „igyekeztek ellenőrzésük alá vonni vonni a kínaiak által elfoglalt lakások használatát”.
Nyolcezer – többségében Oroszországból érkezett zsidó bevándorló – munkás sztrájkbizottságot választott, és beszüntette a munkát.
A jufizetetlen bérek miatt kirobbant sztrájk során a brit munkások szolidaritást vállaltak a kelet- és nyugat-európai országokból érkezett munkatársaikkal.
A sztrájk szervezője, a Világ Ipari Munkásainak 8. helyi szervezete az első világháború idején az USA rassz és etnikum tekintetében leginkább integrált helyi szakszervezete volt.
Hatvanöt bánya állt le több mint egy évre, de végül a 16 halálos áldozatot követelő rendőri erőszak és a nélkülözés meghátrálásra nem kényszerítette a sztrájkolókat.
A Luzerne megyei seriff szervezte rendőrkülönítmény Lattimer közelében 19 fegyvertelen, sztrájkoló szénbányászt és bányamunkást megölt, 36-ot pedig megsebesített, miután nem voltak hajlandók szétoszlani.
A sztrájkolókat a közösség a pénzadományokon kívül is sokféleképpen segítette: orvosok ingyenes klinikát nyitottak a sztrájkolók családjainak, az üvegesek pedig megtagadták a zavargások során betört ablakok kijavítását.
A zömében lengyel bevándorló nőkből álló szivarkészítő munkások 10%-os béremelést követeltek.
A lázadás azt követően robbant ki, hogy Carmelita Torres tizenhét éves mexikói cseléd megtagadta a napszámosok számára előírt kötelező benzines fürdőt.