A túszejtők – akik a Fekete Felszabadító Hadsereg tagjainak mondták magukat, és az ország szabad elhagyását követelték a hatóságoktól – ötnapos ostrom után megadták magukat.
A St Mary’s római katolikus iskola tizenkét tanulója sztrájkba hívta diáktársait, hogy tiltakozzanak a testi fenyítés és a túlzott munkaterhelés ellen.
Néhány héten belül ez volt a negyedik alkalom, hogy a tömeg megakadályozta Oswald Mosley és fasiszta feketeingesei gyűlését.
A munkások küzdelme és a Nagy-Britannia-szerte tanúsított szolidaritás rákényszerítette a túlnyomórészt fehér szakszervezeti szervezőket, hogy az ázsiai és migráns munkásokat munkatársaknak tekintsék, akikkel együtt kell szerveződniük.
Két héttel később már 130 ezren sztrájkoltak, a dokkmunkások feleségei pedig lakbérsztrájkot szerveztek a munkabeszüntetés idejére.
A bányászok feleségei és mások által alapított Nők a Bányabezárások Ellen (Women Against Pit Closures, WAPC) kulcsszerepet játszott abban, hogy a bányászok olyan sokáig ki tudtak tartani.
Miután a British Airways kiszervezte a légi járatokon felszolgált ételek gyártását az elsősorban ázsiai nőket foglalkoztató Gate Gourmet vállalatnak, a vállalat csökkentette a béreket, és rosszabb munkakörülményeket biztosított.
A résztvevők úgy határoztak, hogy másnaptól általános sztrájkot hirdetnek, és általános férfi választójogot követelnek.
„Való igaz, hogy a daruk dolgoztak, és az áruk a dokkokból a hajókra kerültek, de minden olyan komótosan haladt, hogy az egész lélektelenül végzett munkának tűnt” – írta a munkalassításról a Telegraph tudósítója.
Ezernégyszáz nő és lány szüntette be a munkát, szolidárisan kiállva az egyik dolgozó mellett, akit azért bocsátottak el, mert bírálta az üzemben uralkodó szörnyű körülményeket.