A buszvezetők sztrájkja volt a kezdete annak a tiltakozássorozatnak, amely a kubai munkások és diákok egész országot megbénító általános sztrájkjában csúcsosodott ki, és amely kikényszerítette Gerardo Machado diktátor távozását.
A tiltakozók egy helyett két hét fizetett szabadságot követeltek. A sztrájk tizennégy héten át tartott, és a nők győzelmével zárult.
Mary Manning áruházi dolgozó megtagadta, hogy egy vásárló Dél-Afrikából származó gyümölcsét beüsse a pénztárgépbe, mivel szakszervezete, korábban megszavazta, hogy nem dolgozik dél-afrikai árukkal.
Hetvenezer építőipari dolgozó szüntette be a munkát bő egy héttel korábban, és hirdetett határozatlan idejű sztrájkot, 13 százalékos béremelést követelve. Végül 12 százalékban állapodtak meg.
A Dodge Forradalmi Szakszervezeti Mozgalom az Egyesült Autóipari Munkások (UAW) szakszervezete által alkalmazott rasszalapú megkülönböztetés ellen tiltakozott.
A sztrájkolókra tüzet nyitó vezetők közül egy ellen sem emeltek vádat, ugyanakkor a legtöbb sztrájkolót letartóztatták, és súlyos vádakkal – köztük zavargás és gyilkosság vádjával – bíróság elé állították.
Ezernégyszáz nő és lány szüntette be a munkát, szolidárisan kiállva az egyik dolgozó mellett, akit azért bocsátottak el, mert bírálta az üzemben uralkodó szörnyű körülményeket.
Radomban a tüntetők felgyújtották a Kommunista Párt székházát, barikádokat emeltek, és összecsaptak a rendőrséggel.
Száz festékszóró munkás szüntette be a munkát, miután megtudták, hogy a napi két teaszünetet megrövidítik, és csoportonként más és más időpontban tartják. A sztrájk 10 millió fontos termeléskiesést okozott a vállalatnak.
Huszonhét napnyi sztrájk után a munkáltatók kollektíven elfogadták a dolgozók követeléseinek többségét. A tiltakozások ideje alatt legalább 1400 holttest temetetlen maradt.