A brazíliai São Pauló-i munkások zavargásokkal, majd általános sztrájkkal reagáltak a fiatal cipész halálára – és csak a széles körű, 10 százalékos béremelés nyomán voltak hajlandók ismét munkába állni.
Az eredetileg palesztin Wadi Salib negyed nagy részét az izraeli kormány 1949-ben leromboltatta és lakóit elűzte, majd az elhanyagolt otthonokba észak-afrikai és közel-keleti származású szegény zsidó embereket költöztetett.
A sztrájkolókra tüzet nyitó vezetők közül egy ellen sem emeltek vádat, ugyanakkor a legtöbb sztrájkolót letartóztatták, és súlyos vádakkal – köztük zavargás és gyilkosság vádjával – bíróság elé állították.
A lázadás akkor kezdődött, amikor a New York-i rendőrség a melegbárok bezárását célzó politikájának részeként razziát tartott a jelentős részben szegény és munkásosztálybeli LMBT+ vendégkörrel rendelkező Stonewall Innben.
Radomban a tüntetők felgyújtották a Kommunista Párt székházát, barikádokat emeltek, és összecsaptak a rendőrséggel.
A sztrájkolókat a közösség a pénzadományokon kívül is sokféleképpen segítette: orvosok ingyenes klinikát nyitottak a sztrájkolók családjainak, az üvegesek pedig megtagadták a zavargások során betört ablakok kijavítását.
A holland birodalom részét képező karib-tengeri szigeten a fekete lakosság elleni diszkrimináció és az alacsony bérek miatti elégedetlenség tömeges sztrájkot váltott ki, amely végül a kormány bukásához vezetett,
Az évtizedek óta nem látott méretű zavargások akkor kezdődtek, amikor bíróság a filmfelvételek tanúsága ellenére felmentette a Rodney Kinget összeverő rendőröket.
A merényletet megelőző években King elképzelései mind radikálisabbá váltak: a rasszizmussal való szembehelyezkedésen túl mindinkább szembefordult az USA imperializmusával és magával a kapitalizmussal is.
A kormány a zavargásoktól való félelmében szabadon engedte a letartóztatott tiltakozók többségét, és teljes bért fizetett a sztrájkoló munkásoknak.