Ezen a napon, 1928. december 23-án Lionel Oscar Lukin ausztrál bíró elrendelte, hogy a faipari munkások munkaideje heti negyvennégy óráról negyvennyolcra emelkedjen, bérük pedig csökkenjen. Január 3-án a faipari munkások kollektíven úgy döntöttek, hogy megtagadják a heti négy pluszórát. Megtorlásként a munkáltatók négy héttel később több ezer munkavállalót zártak ki Új-Dél-Wales hetven faipari üzeméből. A munkások válaszul sztrájkot hirdettek, amely közel kilenc hónapig tartott.

A munkáltatók megpróbálták a sztrájkolók feleségeit rávenni, hogy gyakoroljanak nyomást férjeikre. Az Ipari Békeszövetség (Industrial Peace Association) gyűlést szervezett, és felszólította a nőket, hogy vegyenek részt rajta, és „jelezzék tiltakozásukat az ellen a kegyetlen igazságtalanság ellen, amelyet a sztrájk politikája a gyámoltalan gyermekekkel szemben elkövet”. A gyűlésen a felszólalók hangját elnyomták a „Solidarity Forever” (Szolidaritás mindörökké) című dalt éneklő nők. A gyűlésnek akkor lett vége, amikor egy fiatal nő felállt a székre, és kijelentette: „Nem vagyunk a férjeink sztrájkjának megtörői, és nem is akarunk azok lenni!”

Végül a növekvő rendőri és kormányzati elnyomással szembesülve vereségüket elismerve lefújták a sztrájkot – azzal a reménnyel, hogy ha a következő választáson az Ausztrál Munkáspárt (Australian Labor Party) nyer, visszafordítja a döntést. A Munkáspárt valóban elsöprő győzelmet aratott, de a munkaügyi vita során elbocsátott sztrájkolók többségét az ismételt munkába állást követően nem helyezték vissza állásába.

Forrás:
Diane van den Broek, „The 1929 Timber Workers Strike: The Role of Community and Gender”, School of Industrial Relations and Organisational Behaviour, 1995.