A következő hónapban sztrájkhullám söpört végig Franciaországon: kétmillió munkás tizenkétezer sztrájkban és üzemfoglalásban vett részt, rákényszertíve a kormányt követeléseik elfogadására.
A libanoni hadsereg öt férfit és egy nőt ölt meg, és több tucat személyt megsebesített a magas üzemanyagárak és a magas megélhetési költségek ellen szervezett tüntetésen.
A sztrájk addig tartott, amíg a Gestapo le nem tartóztatott tizenötezer munkást – nem sokkal később azonban Marseille-t felszabadították.
Az Ōrākei Māori Akcióbizottság 506 napja tartotta megszállva a területet, amikor a rendőrség kivonult, hogy kilakoltassa őket: 222 embert letartóztattak, és épületeket romboltak le.
A drumhelleri bányavállalatok elutasították a tárgyalásokat, és hazatérő háborús veteránokat fogadtak fel, hogy terrorizálják a munkásokat, a szervezőket pedig verjék és kínozzák meg. A rendőrség szemet hunyt efölött.
A tiltakozás a katonai diktatúra elleni, hosszú ideje tartó Rosariazo lázadás része volt.
A szövetség épóületét elfoglaló futballisták a labdarúgás „haszonlesőinek” azonnali elbocsátását és a profitmentes foci megteremtését követelték.
Mielőtt a nácik átvették a műsorszolgáltatás irányítását, sok színész megfogadta, hogy sztrájkba lép, ha bármelyik művészt politikai okokból elbocsátják. A halálbüntetéssel való fenyegetés dacára a sztrájk öt hétig folytatódott.
A spanyol anarchista-feminista magazint kiadó csoport célja „a nők hármas rabszolgaságának: a tudatlanságnak, a tőkének és a férfiaknak való alávetettségnek” a felszámolása volt.
Ahogy a náci rezsim sok más intézkedése, ez is a nagyvállalatoknak kedvezett, és segített alacsonyan tartani a béreket. Az Egyesült Államok kormánya kijelentette: „efféle csalétkekkel vették rá a német nagyiparosokat a náci ügy támogatására”.