Bár a brit gyarmati kormány törvénytelennek nyilvánította a sztrájkot, ötvenkét nap elteltével tárgyalások kezdődtek. A munkáltatók 1922. március 5-én kapituláltak, és beleegyeztek a 15–30 százalékos béremelésbe.
Callaóban teljesen leállt az ipari termelés, miután a gázipari munkások, a textilipari munkások, a nyomdászok, a pékek és más, szakszervezetek által megszervezett munkások sztrájkba léptek.
A sztrájkolók október 9-én szüntették be a munkát, majd az erőszakos rendőri elnyomás ellenére kitartottak, és végül sikerült elérniük, hogy a heti munkaidőt hatvan óráról ötvennégyre csökkentsék a bérek megkurtítása nélkül.
Lionel Oscar Lukin bíró elrendelte, hogy a faipari munkások munkaideje heti negyvennégy óráról negyvennyolcra emelkedjen, bérük pedig csökkenjen. A munkások kollektíven megtagadták a heti négy pluszórát.
A Szakszervezetek Kongresszusa (TUC) először általános sztrájkot hirdetett a bányászok támogatására, majd a sztrájk sikere ellenére megijedt, és anélkül fújta le, hogy bármilyen engedményt sikerült volna kicsikarni.
Miután a Great Southern Lumber Company ügynökei megfenyegettek egy afrikai amerikai munkásszervezőt, egy rasszista félkatonai szervezet tagjai négy embert meggyilkoltak.
A Mansfield Hosiery Mills indiai dolgozói magasabb béreket követeltek, valamint jogot az előléptetésre a mindaddig kizárólag fehér munkások számára fenntartott pozíciókba.
A seprűket, légycsapókat, szőnyegeket készítő pennsylvaniai látássérültek magasabb béreket követeltek munkájukért, és sztrájkot helyeztek kilátásba – majd szakszervezetet alapítottak, és csatlakoztak az Amerikai Munkásszövetséghez.
Billy Hughes munkáspárti miniszterelnök, a vereségért a Világ Ipari Munkásai szakszervezetet hibáztatta, ezért a szervezetet betiltotta, sok tagját és aktivistáját pedig letartóztatta.
A szexmunkások szakszervezetébe tömörülő nők megtagadták a nemi úton terjedő betegségek kötelező tesztelését mindaddig, amíg a rendőrség véget nem vet a szexmunkások zaklatásának.