A Luzerne megyei seriff szervezte rendőrkülönítmény Lattimer közelében 19 fegyvertelen, sztrájkoló szénbányászt és bányamunkást megölt, 36-ot pedig megsebesített, miután nem voltak hajlandók szétoszlani.
Miután a megszálló német megszüntette a dolgozók tejadagját, két nap alatt mintegy ötven munkahelyen 20–25 ezer munkás lépett sztrájkba. A nácik válaszul statáriumot hirdettek.
A 60–90 százalékos fizetésemelést követelő köztisztviselők sztrájkja gyakorlatilag megbénította a kormányzatot, és a sziget monarchiáját története legjelentősebb kihívása elé állította.
Henry Clay Frick üzemvezető először kizárta, majd július 2-án elbocsátotta a szakszervezeti tagsággal rendelkező munkásokat. A szakképzetlen, szakszervezeti tagsággal nem rendelkező munkások tiltakozásként beszüntették a munkát.
Másnap a Staley kizárta az üzemből közel nyolcszáz termelő munkását; így próbálta rájuk kényszeríteni a nyolcról tizenkét órás műszakra való átállást. Ezzel óriási harc vette kezdetét, amely csak 1995 decemberében ért véget,
A sztrájkoló munkások hónapokig tartó ádáz harca a rendőrök és privát őrök által védett sztrájktörőkkel az USA huszadik századi történelmének egyik központi munkaügyi vitája lett.
A diákok egyrészt a vietnámi háború ellen, másrészt a Nemzeti Gárda előző napi fellépése ellen tiltakoztak, amelynek során négy diákot lelőttek a Kenti Állami Egyetemen.
A sztrájkra agitálást tiltó bírósági végzések és a McDonald’s próbálkozásai ellenére a tiltakozók hat hónapig kitartottak, és 24 százalékos béremelést sikerült kivívniuk.
A munkabeszüntetést kezdeményező tanárok Facebook-csoportokban szerveződtek, szembeszegülve a törvénnyel és saját szakszervezeteik utasításaival. Tiltakozásuk sikerrel zárult.
A zömében lengyel bevándorló nőkből álló szivarkészítő munkások 10%-os béremelést követeltek.