A bejelentés hatalmas felháborodást váltott ki; ennek nyomán néhány japán bürokratát amerikaiakra cseréltek le, de a leváltott japán tisztviselőket tanácsadóként továbbra is alkalmazták.
Miután a megszálló német megszüntette a dolgozók tejadagját, két nap alatt mintegy ötven munkahelyen 20–25 ezer munkás lépett sztrájkba. A nácik válaszul statáriumot hirdettek.
A lengyelországi Gdańsk postahivatalának ötvenhat dolgozója 15 órán át feltartotta a náci előrenyomulást. Mivel nem voltak katonák, a haditörvényszék banditaként ítélte el és kivégeztette őket.
Az USA számos magas rangú katonatisztje megerősítette, hogy a bombázás szükségtelen volt Japán legyőzéséhez. Azonban a második világháború végén az USA figyelmeztetést akart küldeni a keleti blokkbeli „szövetségeseinek”.
„A nők harcoltak a leghevesebben”, mivel „fiatalabbak és erősebbek” voltak a többi fogvatartottnál, és „védték a gyerekeiket”. A túlerővel szemben azonban elkerülhetetlenül alulmaradtak, és mindannyiukat gázkamrákban gyilkolták meg.
A csoportot négy évvel korábban alakították meg zsidó exkatonák, akik a második világháborúból hazatérve látták, hogy a fasiszták nyíltan szerveződni kezdenek az Egyesült Királyságban.
A sztrájk addig tartott, amíg a Gestapo le nem tartóztatott tizenötezer munkást – nem sokkal később azonban Marseille-t felszabadították.
A rendelet előírta, hogy a borbélyok kötelesek a háború támogatására beszolgáltatni a levágott hajat. A lázadó antifasiszta fiatalok, a Zazou-k tiltakozásként megnövesztették a hajukat.
750 ezer acélipari munkás szüntette be a munkát. A tiltakozás a második világháború nyomán az országon végigsöprő hatalmas sztrájkhullám része volt.
A megszállás során Szaloniki teljes lakosságának 10 százalékát, zsidó lakosságának 96 százalékát és iparának 90 százalékát veszítette el.