Hetvenezer építőipari dolgozó szüntette be a munkát bő egy héttel korábban, és hirdetett határozatlan idejű sztrájkot, 13 százalékos béremelést követelve. Végül 12 százalékban állapodtak meg.
A brit gyarmati hatóságok megpróbálták letartóztatni a munkaügyi vita egyik vezetőjét, Uriah Butlert, az egykori olajipari munkásból lett prédikátort, de a munkások tömege a védelmére kelt, és két rendőrt megölt.
A sztrájkolókat a közösség a pénzadományokon kívül is sokféleképpen segítette: orvosok ingyenes klinikát nyitottak a sztrájkolók családjainak, az üvegesek pedig megtagadták a zavargások során betört ablakok kijavítását.
Huszonhét napnyi sztrájk után a munkáltatók kollektíven elfogadták a dolgozók követeléseinek többségét. A tiltakozások ideje alatt legalább 1400 holttest temetetlen maradt.
A következő hónapban sztrájkhullám söpört végig Franciaországon: kétmillió munkás tizenkétezer sztrájkban és üzemfoglalásban vett részt, rákényszertíve a kormányt követeléseik elfogadására.
1928 májusában tizenegy sztrájkoló munkást öltek az argentínai Rosarióban. Ennek ellenére a sztrájkok és a tüntetések folytatódtak a városban, és az elkövetkező év folyamán egyre nagyobb méreteket öltöttek.
A sztrájkot a Világ Ipari Munkásai (Industrial Workers of the World, IWW) szakszervezet szervezte, és a sztrájk csúcspontján több mint hatezer dolgozó tagadta meg a munkát.
Az 1300 – többségében fekete – sztrájkoló köztisztasági munkást a város első fekete polgármestere kirúgta. Döntését a polgárjogi vezetők is támogatták.
Ramsay MacDonald munkáspárti miniszterelnök a szükségállapotról szóló törvényre hivatkozva teljes erővel lesújtott a sztrájkolókra – de a munkások kitartottak.
A gumicsapoló munkásoknak napi 650 fát kellett megcsapolniuk 3,38 amerikai dolláros fizetségért. Ez a munkatempó csak úgy teljesíthető, ha a munkások a gyerekeiket is munkára fogják.