Bár a nők követeléseit nem teljesítették, a sztrájk országos figyelmet kapott. 1848. július 4-én, a függetlenség napján a pennsylvaniai törvényhozás elfogadta a tízórás munkanapról szóló törvényt.
A Luzerne megyei seriff szervezte rendőrkülönítmény Lattimer közelében 19 fegyvertelen, sztrájkoló szénbányászt és bányamunkást megölt, 36-ot pedig megsebesített, miután nem voltak hajlandók szétoszlani.
A buszvezetők 80 százaléka fekete volt, azonban szakszervezetük fehér vezetősége nem foglalkozott a fekete dolgozók problémáival.
„Való igaz, hogy a daruk dolgoztak, és az áruk a dokkokból a hajókra kerültek, de minden olyan komótosan haladt, hogy az egész lélektelenül végzett munkának tűnt” – írta a munkalassításról a Telegraph tudósítója.
Henry Clay Frick üzemvezető először kizárta, majd július 2-án elbocsátotta a szakszervezeti tagsággal rendelkező munkásokat. A szakképzetlen, szakszervezeti tagsággal nem rendelkező munkások tiltakozásként beszüntették a munkát.
A sztrájkoló munkások hónapokig tartó ádáz harca a rendőrök és privát őrök által védett sztrájktörőkkel az USA huszadik századi történelmének egyik központi munkaügyi vitája lett.
1928 májusában tizenegy sztrájkoló munkást öltek az argentínai Rosarióban. Ennek ellenére a sztrájkok és a tüntetések folytatódtak a városban, és az elkövetkező év folyamán egyre nagyobb méreteket öltöttek.
A sztrájkot a Világ Ipari Munkásai (Industrial Workers of the World, IWW) szakszervezet szervezte, és a sztrájk csúcspontján több mint hatezer dolgozó tagadta meg a munkát.
A nyolcórás munkanapért indított mozgalom központjában, Chicagóban 300–500 ezer munkás tüntetett – majd a rendőrök gyilkos fellépésének másnapján bomba robbant a Haymarket téren.
A sztrájkolók a nem megfelelő mentőcsónakok miatt tiltakoztak. A vezetőség sztrájktörőket vetett be, emiatt 54 matróz elhagyta a hajót, így az indulást el kellett halasztani.