Bár a Függetlenségi nyilatkozat harcias retorikával kimondta, hogy minden „ember” „egyenlő”, és „elidegeníthetetlen jogokkal” rendelkezik, az új szabadságok nem vonatkoztak mindenkire.
Henry Clay Frick üzemvezető először kizárta, majd július 2-án elbocsátotta a szakszervezeti tagsággal rendelkező munkásokat. A szakképzetlen, szakszervezeti tagsággal nem rendelkező munkások tiltakozásként beszüntették a munkát.
Az USA egyik első, több rasszt átfogó szakszervezeteként az IWW azt szorgalmazta, hogy az összes munkás egyetlen nagy szakszervezetben egyesüljön, és úgy vegye át a társadalom ellenőrzését.
Másnap a Staley kizárta az üzemből közel nyolcszáz termelő munkását; így próbálta rájuk kényszeríteni a nyolcról tizenkét órás műszakra való átállást. Ezzel óriási harc vette kezdetét, amely csak 1995 decemberében ért véget,
A jobboldali katonai diktatúrája az általános sztrájkra válaszul ostromállapotot hirdetett, és totális háborút indított a szervezett munkásosztály ellen.
A sztrájkoló munkások hónapokig tartó ádáz harca a rendőrök és privát őrök által védett sztrájktörőkkel az USA huszadik századi történelmének egyik központi munkaügyi vitája lett.
A londoniak nagy része gyűlölte a rendőrséget; mindenekelőtt a gazdagok tulajdonának védelmére és a munkásosztály nyomorúságos szegénységben tartására létrehozott, erőszakos bandának tekintették.
A diákok egyrészt a vietnámi háború ellen, másrészt a Nemzeti Gárda előző napi fellépése ellen tiltakoztak, amelynek során négy diákot lelőttek a Kenti Állami Egyetemen.
Willem Arondéus meleg antifasiszta ellenálló csoportja hamis személyazonossági iratokat állított ki holland zsidók részére, és igyekezett megsemmisíteni a személyazonosító dokumentumok ellenőrzésére alkalmas nyilvántartásokat.
A sztrájkra agitálást tiltó bírósági végzések és a McDonald’s próbálkozásai ellenére a tiltakozók hat hónapig kitartottak, és 24 százalékos béremelést sikerült kivívniuk.