A munkások küzdelme és a Nagy-Britannia-szerte tanúsított szolidaritás rákényszerítette a túlnyomórészt fehér szakszervezeti szervezőket, hogy az ázsiai és migráns munkásokat munkatársaknak tekintsék, akikkel együtt kell szerveződniük.
Két héttel később már 130 ezren sztrájkoltak, a dokkmunkások feleségei pedig lakbérsztrájkot szerveztek a munkabeszüntetés idejére.
A bányászok feleségei és mások által alapított Nők a Bányabezárások Ellen (Women Against Pit Closures, WAPC) kulcsszerepet játszott abban, hogy a bányászok olyan sokáig ki tudtak tartani.
„Való igaz, hogy a daruk dolgoztak, és az áruk a dokkokból a hajókra kerültek, de minden olyan komótosan haladt, hogy az egész lélektelenül végzett munkának tűnt” – írta a munkalassításról a Telegraph tudósítója.
Ezernégyszáz nő és lány szüntette be a munkát, szolidárisan kiállva az egyik dolgozó mellett, akit azért bocsátottak el, mert bírálta az üzemben uralkodó szörnyű körülményeket.
A zavargás azuitán tört ki, hogy egy koncerten rasszista szkinhedek ázsiai emberekre támadtak. A rendőrség nem lépett közbe, így az ázsiai közösség vette fel a harcot a rasszistákkal.
Tíz hónapos kampányt követően a London School of Economics takarítói lettek az első olyan kiszervezett munkaerő az Egyesült Királyságban, akiket az egyetem visszavett házon belüli állományba.
Amikor a londoni East India Docks munkásai felfedezték, hogy az SS Jolly George hajót az orosz forradalom elleni harcra szánt lőszerekkel rakták meg, megtagadták a berakodás folytatását. Tiltakozásuk célt ért.
A szakszervezet kiemelte: a pszichiátria a kapitalizmusban a munkásosztály ellenőrzésének egyik formája.
Bár Churchillt nemzeti hősként szokás ábrázolni, hevesen rasszista volt, támogatta a mérges gáz használatát civilek ellen, katonákat vetett be a sztrájkoló munkások ellen, és szerepe volt az 1943-as bengáli éhínségben.