A sztrájkolókra tüzet nyitó vezetők közül egy ellen sem emeltek vádat, ugyanakkor a legtöbb sztrájkolót letartóztatták, és súlyos vádakkal – köztük zavargás és gyilkosság vádjával – bíróság elé állították.
A zavargás azuitán tört ki, hogy egy koncerten rasszista szkinhedek ázsiai emberekre támadtak. A rendőrség nem lépett közbe, így az ázsiai közösség vette fel a harcot a rasszistákkal.
A lovasrendőrség rárontott a 30 ezer sztrájkolóból álló tömegre tömegre. Az erőszakos támadásban két sztrájkoló vesztette életét, negyvenöt tüntető sebesült meg, és sokakat letartóztattak.
A brit gyarmati hatóságok megpróbálták letartóztatni a munkaügyi vita egyik vezetőjét, Uriah Butlert, az egykori olajipari munkásból lett prédikátort, de a munkások tömege a védelmére kelt, és két rendőrt megölt.
A libanoni hadsereg öt férfit és egy nőt ölt meg, és több tucat személyt megsebesített a magas üzemanyagárak és a magas megélhetési költségek ellen szervezett tüntetésen.
A sztrájk addig tartott, amíg a Gestapo le nem tartóztatott tizenötezer munkást – nem sokkal később azonban Marseille-t felszabadították.
A tiltakozók a romló munkakörülményeket sérelmezték: az államosítást követően a többségében nő dolgozókat foglalkoztató bolgár dohányiparban az állandó állásokat mindinkább rövid távú szerződések váltották fel.
A sztrájkolók a nem megfelelő mentőcsónakok miatt tiltakoztak. A vezetőség sztrájktörőket vetett be, emiatt 54 matróz elhagyta a hajót, így az indulást el kellett halasztani.
A tábort felszabadító amerikai erők köztörvényes bűnözőkként kezelték a meleg és biszexuális férfiakat, valamint a transz nőket, így ők továbbra is rabok maradtak. Az LMBT+ embereket nem ismerték el a holokauszt áldozataiként, és legtöbbjük soha semmiféle kártérítést nem kapott.
A galileai arabok tulajdonában lévő földterületeket az izraeli kormány azért sajátította ki, hogy zsidó településeket és katonai létesítményeket építsen rajtuk.