A galileai arabok tulajdonában lévő földterületeket az izraeli kormány azért sajátította ki, hogy zsidó településeket és katonai létesítményeket építsen rajtuk.
Németország történetének legnagyobb, tizenkét millió dolgozó részvételével zajló általános sztrájkja nyomán az egész ország leállt.
A kormány a zavargásoktól való félelmében szabadon engedte a letartóztatott tiltakozók többségét, és teljes bért fizetett a sztrájkoló munkásoknak.
A fosztogatásba és a rendőrökkel való összecsapásba torkolló tüntetés fő szervezőit, Louise Michelt és a szindikalista Émile Pouget-t hat illetve nyolc év börtönre ítélték.
A legtöbb alapvető szolgáltatás leállt, de heves utcai harcok után véres elnyomással elfojtották a sztrájkot.
A bombayi kikötő matrózai által indított sztrájkból az egész országra átterjedő lázadás lett. A zendülés miatt elbocsátott matrózok közül India függetlenné válása után sem vettek vissza senkit.
A július 1-jére tervezett általános sztrájkot támogató munkások „Nincs sör, nincs munka” feliratú kitűzőket viseltek, ám a szakszervezeti vezetők márciusban lefújták az akciót.
A fekete és nem fekete munkások eltérő bére miatt indított munkabeszüntetést a kormány illegálisnak nyilvánította a sztrájkot, de a munkaerő háromnegyede még így is részt vett benne.
Az önkormányzati dolgozók bejelentett sztrájkját az egész országon végigsöprő vadsztrájkhullám követte.
A tervezett reform két legvitatottabb pontja a közszférabeli nyugdíjak csökkentése és a nyugdíjkorhatár 60 évre emelése volt.